A magyar választási reform egyik fő sajátossága az, hogy nincs rá nyilvánvaló ok – állítja a választási reform szakértői vitájába bekapcsolódó ENYEDI ZSOLT. A Közép-európai Egyetem docense szerint a választási szabályaink többségi irányba való elmozdulása súlyosbítaná azokat a bajokat, amelyek gyengítik demokráciánk minőségét: az aránytalanságot, a pártközpontok uralmát, a magas bejutási küszöböket, a vezérközpontúságot.

Az eddig megismert tervek azt jelzik, hogy a magyar választási rendszer nem fog gyökeresen átalakulni. A kormánypárti gesztusok (mindenekelőtt Lázár János megnyilvánulásai) pragmatizmust, nyitottságot, a kontinuitás megőrzésének szándékát fejezik ki. A más kormányzati területektől meglehetősen eltérő kommunikációs stílus nyilván összefüggésben van azzal a ténnyel, hogy a bevezetendő változtatások hosszú távú hatása az egyes pártok sorsát illetően számos tényezőn múlik és ezért szinte kiszámíthatatlan.

A bizonytalanság megteremti annak a lehetőségét, hogy a döntéshozók a javaslatokat ne az egyes pártok szemszögéből értékeljék, hanem annak a szempontjából, hogy milyen fajta demokráciát segítenek elő. Az eddigi vitában a kormányzóképesség és az arányosság értékei kerültek leginkább szembe egymással. Ezeket a vonatkozásokat érdemes összekapcsolni a mélyebben fekvő társadalmi értékekkel és a nemzetközi tapasztalatok kontextusában tárgyalni. Az összehasonlítás segíthet annak a felderítésében, hogy milyen tekintetben tér el Magyarország a demokratikus országok átlagától és hogy hosszú távon milyen következményekkel járnak az egyes szabályok.

Egy alaposabb nemzetközi kitekintés első körben azt mutatná meg, hogy konszolidált demokráciában a választási törvény érdemben csak ritkán változik. Az időnként előforduló reformokban egy a közös: van valami nyilvánvaló okuk. A fennálló rendszer valamelyik tulajdonsága frusztrálja a választókat, a kormányzó párt vezetőségét, a politikai elit egészét, vagy esetleg a pártvezetéssel szemben fellépő képviselőket. A változások kezdeményezői sürgető erkölcsi, hatékonysági, politikai vagy, ritkábban, gazdasági okokkal érvelnek a reform mellett.

A jelenlegi magyar reform egyik fő sajátossága az, hogy hiányzik a nyilvánvaló ok. A kisebb parlament és – kevésbé markánsan – a kampány lerövidítése olyan célok, amelyek találkoznak a polgárok preferenciáival. Semmi sem jelzi azonban, hogy ezeket az ügyeket a polgárok fontosnak tartanák, ennyiben tehát a reform politikai indoklása nem alapulhat rájuk.

A kormányzati szereplők mindenekelőtt a kormányzóképesség erősítését nevezik meg a legfontosabb célként. Ebben a tekintetben azonban Magyarország semmivel sem marad el más országoktól. Igaz, kormányaink koalíciósak voltak és az is igaz, hogy a többséggel rendelkező egypárti kormányok általában stabilabbak. A magyar kormányok azonban az eddigi szabályok mellett is kiemelkedően hosszú életűek voltak. Nem beszélve arról, hogy bár az egypárti kormányok talán gyorsabban hoznak döntéseket, semmi sem igazolja, hogy ezek a döntések jobbak lennének.

Magyarország és az európai országok kormányzati stabilitási mutatói *

* Forrás: Sebastian Jäckle: Determinanten der Regierungsbeständigkeit

in parlamentarischen Systemen

 Az adatsorok az első választástól 2006 végéig húzódnak, és azt mutatják, hogy átlagban hány napig van hivatalban egy kormány.

Természetesen a többségi logikának számos előnye van: az ilyen rendszerekben nem a pártelitek egyezkedése, hanem a választók döntik el, ki kormányozzon (legalábbis ha a legtöbb szavazatot kapó párt szerzi meg a parlamenti helyek többségét), a kormányzók teljesítményéről egyértelmű döntés születik, a pártoknak érdekükben áll pragmatikusan viselkedni és a területileg be nem ágyazott szélsőséges erők tere beszűkül. Magyarországon azonban a választási rendszer többségi komponense, a választások előtt megkötött szövetségek, valamint a konfliktusos politikai kultúra miatt már az eddigiekben is egyértelmű választási eredmények alakultak ki. A koalíciós kormányok mindannyian szolid felhatalmazással rendelkeztek. A konfliktusos politizálási stílus pedig viszonylagossá tette azt az előnyt, hogy a miniszterelnöki pozíció a jobbközép és a balközép nagypártok között vándorolt.

A választási szabályainknak többségi irányba való elmozdulása tehát legfeljebb megerősítheti a politikai rendszer azon sajátosságait, amelyek tekintetében már most is a világ élvonalába tartozunk. Eközben nem orvosolná, sőt, bizonyos vonatkozásokban súlyosbítaná azokat a bajokat, amelyek gyengítik demokráciánk minőségét: az aránytalanságot, a pártközpontok uralmát, a magas bejutási küszöböket, a vezérközpontúságot. Mind a négy vonatkozásban Magyarország messze esik az európai átlagtól.

A legnyilvánvalóbb probléma az aránytalanság kérdése. Michael Gallaghernek, a téma egyik legnevesebb szakértőjének a honlapján szereplő adatait alapul véve és a legutóbbi öt választás átlagát kiszámítva a következő rangsort kapjuk.

Magyarország és az európai országok aránytalansági mutatói **

** Forrás: http://www.tcd.ie/Political_Science/staff/michael_gallagher/ElSystems/Docts/ElectionIndices.pdf

A nagyobb számok magasabb aránytalanságot mutatnak.

Az arányosabb rendszerek nemcsak a pártreferenciákat jelenítik meg arányosabban, de a politikai nézeteket is. Több esélyt adnak a kisebbségeknek, kedvezőbbek a nők számára. Az ilyen szabályokat alkalmazó országokban magasabb a részvétel és nagyobb a politikai rendszer legitimitása. Sőt, ahogy egy friss kutatás kimutatta, magasabb a társadalmi tolerancia szintje is.

Az ok-okozati kapcsolat természetesen nem egyértelmű. Sokszor a hatalommegosztás kultúráján alapuló, pluralizmusukat felvállaló társadalmak kényszerítik ki az arányosabb választási rendszereket. De a politikai cselekvőket párbeszédre kényszerítő intézmények ugyancsak visszahatnak a kultúra jellegére.

A fentiek alapján logikusnak tűnik a következtetés: ha már változtatunk, igyekeznünk kell a rendszert arányosabbá tenni. A javaslatok azonban nem ebbe az irányba mutatnak. Félő, hogy a rendkívül koncentrált, vezérközpontú, párbeszédképtelen pártrendszer még inkább magához idomítja a választási intézményeket. És mindezt lopakodva teszi, hiszen a politikai szereplők erőteljesebb megszűrésére vagy az aránytalanság növelésére való igény meg sem jelenik artikulált véleményként.

A kormánynak a vitára való nyitottsága üdvözlendő, de az asztalon levő javaslatok kevéssé szívderítők. Az egyes polgárok befolyását növelő reformok, úgy mint a levél útján történő szavazás lehetőségének kiszélesítése, az elektronikus szavazás vagy a preferenciális szavazat bevezetése, fel sem merülnek a vitákban, pedig mindezek vonatkozásában Magyarország a listák végén kullog. Ehhez képest több a választójog gyakorlását nehezítő javaslatot mérlegelnek a döntéshozók. A legmeglepőbb számomra az, hogy a vegyes szisztémát fenntartó, de az egyéni kerületeket német módra személyessé tevő listás rendszer nem jelenik meg alternatívaként, pedig az az arányosságot és a kontinuitást egyaránt biztosítaná.

A választási szabályok a demokratikus képviselet alapját érintik. Magyarországon az országgyűlési választások megszervezésének különösen nagy a tétje, hiszen a helyi, regionális szint súlya kicsi, felsőház nem létezik, a korporatív struktúrák és a civil társadalmi mozgalmak gyengék, a média a pártokkal összefonódott.

A választási reformok nagy lehetőségek egy politikai közösség számára. Magyarország egyik legsúlyosabb problémája az, hogy a politikai szereplők nem képesek együttműködni. Az arányos rendszerek a hatalommegosztás intézményi világának részei. Az irányukba tett lépésekkel a politikai elit jelezhetné, hogy a párbeszédre való nyitottság nem csak izolált gesztusokban fog megjelenni.

A politikában a PR jelentsen arányosságot.