A pártok azzal tehetik a legtöbbet saját kormányzóképességük erősítéséért, ha konszenzusra jutnak a választási rendszer optimális működésével kapcsolatban, illetve ha önmérsékletet tanúsítanak a másik fél „illegitimitásának” folyamatos hangoztatásával kapcsolatban – állítja vendégszerzőnk, RAVASZ ÁBEL szociológus. A Publicus Slovensko intézet vezető elemzője szerint a választások – különösen a parlamenti választások – ereje csökkenni látszik, és ezzel párhuzamosan az általuk kínált kormányzati legitimitás ereje is egyre kisebb.

Bár a demokrácia a politikai gondolkodás egyik legfontosabb fogalmi kategóriája, pontos jelentésével kapcsolatban nincsen konszenzus. Alapvetően kétfajta megközelítésről beszélhetünk: az egyik tisztán procedurális kritériumok meglétével azonosítja a demokráciát, a másik pedig különböző szubsztantív elemekkel dúsítja fel ezt a minimális keretet.

A procedurális demokráciaértelmezés kizárólag a szabad választások rendszeres megrendezésére koncentrál. Samuel Huntington például úgy fogalmaz, hogy bár a nyílt, szabad és fair választások révén létrejövő kormány lehet korrupt, rövidlátó, nem hatékony, felelőtlen, csoportérdekek által uralt vagy éppen a közjó érdekében szükséges intézkedések meghozására alkalmatlan, ettől még ugyanúgy demokratikus marad, maximum a vonzerejét veszíti el.[1]

A szubsztantív demokráciaértelmezés hívei ezzel szemben úgy látják, hogy a procedurális felfogás követői hibáznak akkor, amikor csupán a hatalom eredetével foglalkoznak, és nem veszik számba a hatalom felhasználásának módját. Tanulmányában Jean D’Aspremont például úgy látja, hogy a procedurális nézet csak az eredet legitimitásával foglalkozik, figyelmen kívül hagyva a gyakorlat legitimitásának fontosságát. Ő a politikai rendszerek demokratikusságát vizsgálva afelé hajlik, hogy az alapvető politikai- és polgárjogok, valamint a joguralom (rule of law) egyes elemeinek is meg kell jelennie a demokrácia fogalmának megalkotásakor.[2]

A polgári forradalmak után megkezdődő térnyerésétől kezdődően egészen a XX. század közepéig a demokrácia értelmezésében egyeduralkodó maradt a procedurális modell. A különböző szubsztantív felfogások a múlt század termékei: a részvételi demokrácia, a Robert Dahl-féle poliarchia, a deliberatív demokrácia és a reflexív demokrácia modelljei mind egyfajta szubsztantív demokráciamodellnek tekinthetőek.

A szubsztantív demokráciaértelmezés legnagyobb problémáját az jelenti, hogy míg a procedurális definíció határai nagyon tiszták, addig az, hogy milyen tartalmi elemek tartoznak bele a demokrácia fogalmába, rendkívül képlékeny. Míg egy tiszta procedurális legitimációs elmélet szerint egy demokratikusan megválasztott kormány, az általa folytatott politikai minőségétől függetlenül legitim, addig a szubsztantív értelmezés igényt tart a kormány legitimitásának folyamatos felülvizsgálatára. Ha megengedővé válunk a szubsztantív kritériumok használatával kapcsolatban, akkor a belpolitikai diskurzus központi részévé, a napi politika egyik fő témájává válik a kormány legitimitásának kérdése.

A kulcsfogalmat ebben az összefüggésben a politikai felelősség jelenti, amely jogilag nehezen definiálható, elsősorban morális kategória. Felelősség nélkül nem létezhet képviseleti kormányzat, a választott politikusoknak „válaszokat kell tudniuk adni a kormányzattal kapcsolatos kérdésekre”.[3] A politikai verseny logikája azt diktálja, hogy a szembenálló felek mindenkoron a fogalom minél szélesebb körű alkalmazását igénylik a közvéleménytől a politikai ellenfeleikkel kapcsolatban. Az ellenzék a kormányzatot felelőssé próbálja tenni a politika összes negatív kimenetéért és a kedvezőtlen társadalmi folyamatokért, miközben a hatalmon lévők a korábban kormányon lévőket, valamint az aktuális ellenzéket próbálják bevonni a felelősök körébe.

A felelőssé válás akkor jelent problémát a politikai szereplők számára, ha az ellenfelek vádja találkozik a társadalom nagyobb csoportjainak az érintett üggyel kapcsolatos negatív percepcióival. Hiába teszi az ellenzék felelőssé a kormány egy olyan ügyben, amit a választók zöme nem lát át, esetleg nem érdekli: ekkor ugyanis a politikai megítélésen keresztüli negatív visszacsatolás minimális. Ellenkező esetben viszont a szembeszökő ügyekben a felelősség politikai költsége hatalmas lehet.

A választóinak felelős modern politikus leginkább kézenfekvő válasza erre a kihívásra a politikai opportunizmus. A politikai értelemben vett opportunizmus is az aluldefiniált fogalmak közé tartozik, konnotációja azonban egyértelműen negatív. A „professzionális opportunista” a politikai pozíciójának megtartása és/vagy javítása céljából hajlandó saját politikai elveinek részleges vagy teljes beáldozására, akár hosszabb távon is. Az opportunizmus minden esetben rövid távú előnyszerzésre vonatkozik, ez azonban nem zárja ki sem a negatív, sem a pozitív hosszú távú kimenetelt.

Mivel a politikai felelősség súlya elsősorban az adott ügy percepciójától függ, a politikai opportunista számára a közvélemény-kutatások jelentik a legfontosabb tájékozódási pontot. A közvélemény-kutatások szerepe még egy tisztán procedurális legitimációjú demokráciában is döntő lenne, hiszen az általuk szolgáltatott információ teszi lehetővé a pártok pozicionálását a politikai versenyben; egy szubsztantív demokrácia-modellben azonban, ahol a kormány legitimitása a folyamatos politikai vita tárgyát képezi, a közvélemény-kutatások szerepe tovább növekszik.

A közvélemény-kutató szakemberek politikai szerepének felértékelődése egy nagyobb folyamat, a permanens kampány részeként értelmezhető. A XX. század során egyidejűleg több folyamat is a kampány és a kormányzás korábban éles elkülönülésének elhalványulása felé hatott, ami mára többé-kevésbé el is tűnt. Bár a kormányok számára a társadalmi támogatottság mindig döntő tényezőnek számított, az új elemet a kortárs politika állapotában a társadalmi támogatásra való folyamatos rászorultság jellemzi. Ez az állítás nagy rokonságot mutat a demokrácia szubsztantív értelmezésének devalválódásával, azaz a legitimációs folyamatba bevont értékek felhígulásával és azok a napi politikai agendának való alárendelésével. Ennek megfelelően a permanens kampány során minden nap választási nap, a kormányzás pedig csak a társadalmi támogatás forrásainak folyamatos manipulálása, kordában tartása mellett lehetséges.[4]

Bár a kampány és a kormányzás több tekintetben egymással rokon tevékenységek, óriási különbség van a két folyamatot irányító belső logikában. A kampány egyetlen döntésre próbál hatni, amelynek végső kimenetele győztesekről és vesztesekről dönt. Fix időhorizonton belül zajlik, és szükségszerűen ellenséges hangnemű. Célja a felszínes meggyőzés, amelynek leképeződése rövidtávú, pontszerű döntésben nyilvánul meg. Ezzel szemben a kormányzás komplex rendszerekre és hosszú időtartamra fókuszál, sikerességéhez pedig számos szereplő együttműködésére van szükség. A kormányzati logikában a „társadalmi egyeztetés”, azaz a döntések előkészítése, megvitatása és a vita általi legitimációja fontos szerepet tölt be.[5]

A kampány permanenssé válása, a kampány és a kormányzás közötti határ elmosódása elsősorban a kampány belső logikájának kiterjesztését jelenti a korábban attól többségében mentes időszakokra is. Ahogy a kampány logikája fokozatosan beszüremkedik a kormányzásba, úgy a közügyekről való gondolkodás fókusza a hosszú távról a rövidre kerül át, a kompromisszumkeresést az ellenséges gondolkodásmód váltja fel, a közügyek megvitatását és a közvélemény informálását pedig a meggyőzés és a saját perspektíva „eladása”.

Bár a közvélemény-kutatás által vezérelt kormányzás technikai szempontból is számos problémába ütközik, a felmérések által vezérelt politikai opportunizmus problémája elsősorban legitimitási kérdéseket vet fel. Tim Rosenkrantz[6] – Jürgen Habermas egy 2011-es cikkét értelmező – írása szerint a felmérések az elektorális politikai részvétel egyfajta utánzataként is működnek. Bár a közvélemény-kutatások nem választási események, a médiában betöltött központi szerepük miatt pszeudo-participációs mechanizmusokká válnak. Ezzel a választások teret vesztenek, hiszen immár nem a demokratikus politikai legitimáció kizárólagos aktusai, hanem „csupán” a legfontosabbak a sok közül. A pártok annak reményében, hogy kedveznek a rövid távú véleményspektrumnak, lemondanak a programszerű munkáról, amely ennél hosszabb távú megfontolásokat vesz figyelembe.

Ha a választások a politikai opportunizmus által diktált véleményeket hangoztató, azokat a permanens kampány intézményrendszerén keresztül a közvéleményre folyamatosan rátoló pártok küzdelmévé válik, akkor a választópolgárok az ígéretekben saját maguk, a közvélemény-kutatók által lemért, a torzulások által befolyásolt és a politikai döntéshozói mechanizmusokon átszűrt véleményét fedezhetik fel. Ráadásul, a választások legitimációs monopóliumának de facto elveszítése a felmérésekkel szemben a demokrácia legitimitásának minimális, procedurális modelljének teljesülését is kétségbe vonja. Az egész folyamat vesztese pedig az a kritikai nyilvánosság, amelynek a háttérbe szorulása a demokrácia immunrendszerét gyengíti meg, lecsökkentve ellenállását a manipulatív populizmussal szemben, és egyben alapvetően kérdőjelezve meg a politikába vetett bizalom racionalitását.

Ebben a helyzetben a politikai elit számára nagyon kevés tér nyílik saját legitimitása megerősítésére. A politikai legitimitás kérdése ugyanis nem nulla összegű játék: nem a másik féltől „kell megszerezni”, sőt, az ellenfelek legitimitásának leépítése a saját párt alól is fokozatosan kihúzhatja a talajt. Sokkal inkább egyfajta „termelési tényező”, amelyet létre kell hozni, illetve elosztani. A pártok így azzal tehetik a legtöbbet saját kormányzóképességük erősítéséért, ha (1) konszenzusra jutnak a választási rendszer optimális működésével kapcsolatban, majd annak általános elfogadottságát kommunikálva megnövelik annak (jövőbeli) legitimitását, illetve (2) önmérsékletet tanúsítanak a másik fél „illegitimitásának” folyamatos hangoztatásával kapcsolatban minden banális ügy esetén. Ez a két önkorlátozás egyébként korántsem feltételez altruizmust: sokkal inkább azt, hogy a politikai szereplőknek már középtávon is érdekük a rendszer legitimitásának biztosítása, akár az ellenfelek támadásának mérséklése árán is. A demokrácia a választások ereje által biztosított legitimációja nélkül ugyanis nemcsak „ők”, hanem a saját oldal sem képes hatékonyan, saját programjára koncentrálva kormányozni. Azt viszont az olvasó vérmérsékletére bíznám, hogy a permanens kampány logikájának érvényesülése mellett mekkora esélyt ad a középtávú haszonelemzésen alapuló politikai perspektívák érvényesülésére.