Harmadik és egyben utolsó koncepciónk egyfajta elegye az első kettőnek (ezek részletesen itt és itt), és egyben a leginkább rokon a húsz éve hatályos választási rendszerrel. Arról már volt szó, hogy egy kétszáz fő megválasztására kalibrált rendszerben indokolatlan volna három pillér fenntartása (egyéni kerületek, területi listák, országos lista), de a jelenlegi szisztémában egyszerre megjelenő többségi és listás szavazat megőrzése mellett nem megoldhatatlan, hogy megmaradjon a kompenzációs mechanizmus is. Más kérdés, van-e rá igény.

A Fidesz választásireform-elképzeléseiről annyit tudunk, hogy legfeljebb kétszáz fős parlamentet hozna létre vegyes rendszer mellett. Ez a megkötés meglehetősen szűkre szabja a mozgásteret, de számos kérdésben még így is van miből válogatnia az új kormánynak.

Miután áttekintettük, mik azok a követelmények, amelyeknek mindenképp meg kell felelnie az új választási rendszernek, és kiveséztük azt is, miért nem volna szerencsés baltával félbevágni a rendszer három pillérét, ideje rátérni arra, milyen lehetőségei vannak a Fidesznek a legfeljebb kétszáz fős létszámmal és a vegyes rendszerrel körbebástyázott szűk mozgástéren belül.

Az elmúlt években fel-felbukkantak olyan elképzelések, hogy a parlamenti létszám kétszáz főre csökkentésének legegyszerűbb módja az volna, ha a jelenlegi vegyes rendszer mindhárom ágáról érkező mandátumszámot egyszerűen megfeleznénk. Már 2007-ben is kritikusan viszonyultunk ehhez a baltával felezős megoldáshoz, mégis, mivel szivárogtak ki olyan információk, hogy a Fideszben mérlegelik ennek lehetőségét, érdemes az elképzelést komolyan venni és újra áttekinteni. Az MTV Az Este című műsora április 23-ai adása 90 egyéni választókerületre, 90 területi listás- és 20 országos mandátumra épülő rendszerről számolt be – fogadjuk el ezeket az értékeket kiindulási alapnak.

A következő napokban felvázoljuk, milyen reális forgatókönyvekben gondolkodhat a Fidesz választásireform-fronton, de akármelyik mellett is teszi majd le a voksát, a legfontosabb követelmény, amit támasztanunk kell vele szemben, hogy feloldja az alkotmányos aggályokat. A Political Capital négy éve folyamatosan napirenden tartotta ezeket az eltérő súlyú problémákat, az új politikai térben azonban célszerű mindezt újraértelmezni, még mielőtt az új struktúrákon gondolkodnánk.

Nem várt karriert futott be a választási létszámháború Magyarországon. Az elmúlt 12 évben az MSZP és a Fidesz képviselőcsoportjai tudták összeadni a kétharmados törvények változtatásához szükséges szavazatokat, de ennek inkább a fordítottja volt a fontos: mindkét párt egymaga is képes volt blokkolni azokat, függetlenül attól, melyikük volt épp kormányon. Ez azzal a következménnyel járt, hogy mindkét fél a másikra tudta kenni, miért nincs előrelépés egyik vagy másik kétharmados döntést igénylő kérdésben.

A Társadalom & Politika szerkesztősége a magyar parlamenti pártok pártalapítványait és vezető magyar társadalomtudományi kutatóműhelyeket, politikai elemzőcégeket keresett meg, hogy fejtsék ki véleményüket a magyar választási rendszerről, illetve arról, valóban szükséges-e a rendszer reformja.

Az ideiglenesnek szánt magyar választási rendszer megújítása körüli lassan két évtizedes kálvária kiválóan példázza újkori demokráciánk intellektuális állapotát: míg a főbb politikai szereplők néhány ciklussal korábban legalább a rendszer tényleges problémáiról vitatkozva nem jutottak megegyezésre, addig mára nem maradt más, mint az üres, sehová sem vezető „kisebbparlamentezés”.

A magyar választási rendszer megreformálásának igénye törvényerőre emelkedése óta napirenden van, a pártok ellenérdekeltsége és a politikai akarat hiánya azonban rendre zátonyra futtatta a korábbi tárgyalásokat. Az utóbbi években a téma a “kisebb parlament” tartalmatlan követelésében öltött testet, ami önmagában is értelmetlen, mivel egyrészt nemzetközi összehasonlításban nem kiemelkedően magas a magyar törvényhozás létszáma, másrészt pedig a képviselői helyek számának csökkentése nem jelentene automatikus költségcsökkenést is. A kisebbparlamentezés így csak arra jó, hogy gátolja a választójogi reformot, amelyet illetően a megegyezésre továbbra sincs esély.

A tömegdemokrácia és a modern média közegében zajló politika aligha képzelhető el egy mondatba sűrített üzenetek nélkül. Az ilyen politikusi megnyilvánulások kapcsán nem feltétlenül érdemes a politizálás minőségének romlásáról vagy éppen javulásáról beszélni, arról viszont igen, hogy mi van az egyes kijelentések mögött. A Political Capital ezért időről időre nyomába ered a nyilvánosságban kiemelt üzenetté váló politikusi mondatoknak, és elemzi azok hátterét. Ezúttal Orbán Viktor 200 fős parlamentre vonatkozó megszólalását vizsgáljuk.