Az új önkormányzati választási rendszerrel és annak politikai következményeivel kapcsolatosan számos tévhit jelent meg az utóbbi időben. Mai és holnapi bejegyzésünkben ezek eloszlatására vállalkozunk: egyebek mellett kiderül, miért csalóka a várhatóan „narancssárgába boruló választási térkép”, hogy 45 és 30 között nem feltétlenül 15 a különbség, és hogy a Fidesznek nem kell új szavazókat megszólítani ahhoz, hogy a fővárosban is többséget szerezzen.

„Feleannyian ülnek majd az önkormányzatokban, mint eddig.”

Jó ideje slágertéma a – kissé morbid néven elhíresült – politikusfelezés, amely a tavaszi Fidesz-kampány kevés konkrétumainak egyike volt. A párt mindent meg is tett ígéretének betartásáért (a parlamenti képviselők létszáma várhatóan valóban közel felével csökken a következő ciklustól), de be kellett látnia azt a nem éppen meglepő tényt, hogy az önkormányzatok összevonása nélkül képtelenség megfelezni a választott tisztségviselők létszámát. Márpedig a kormány ragaszkodik az egy település-egy önkormányzat-elvhez, így továbbra is közel 3200 településen (köztük a néhány tucat lelket számláló községekben is) választhatunk polgármestert és képviselő-testületet.

A visszavágás így is jelentős, de csak átlagosan minden harmadik települési önkormányzati képviselő szorul ki, nem pedig minden második. A 10 ezer fő feletti településeken a régi rendszer szerint összesen 3531 képviselőt választanánk október 3-án, a hatályos szabályozás szerint csak 2272-t fogunk: ez 35,7%-os csökkenés. A 10 ezer fő alatti településeken ennél is kisebb mértékű a karcsúsítás: átlagosan 31,3%-kal lesz csak kevesebb tagja a közgyűléseknek. Egyetlen szinten válik valóra a létszámfelezés: a megyei (és a fővárosi) közgyűlésekbe az eddigi összesen 901 helyett csak 424-en ülnek be, de mivel továbbra is minden településnek lesz polgármestere, a választott önkormányzati tisztségviselők száma összesen harminc százalékkal sem csökken.

Választott önkormányzati tisztségviselők számának változása 2010-ben¹

„A megyei és fővárosi listákra leadott szavazatokon keresztül pontosan megismerhető a lakosság pillanatnyi pártpreferenciája.”

A választók döntő többsége, ha már elmegy szavazni, valóban ugyanannak a pártnak a listáját támogatja egy önkormányzati választáson, mint amelyikét egy országgyűlési választáson támogatná ugyanazon a napon. A jóval kisebb tét, a választás eltérő jellege, a kistelepüléseken kevésbé intenzív kampány viszont rendre alacsonyabb részvételt eredményez az önkormányzati választásokon, így egy jelentős – parlamenti választás esetén valószínűleg aktív – választói kör pártpreferenciája rejtve marad. Óvatosságra int továbbá, hogy helyi tömörülésekre is lehet szavazni, amelyek országgyűlési választáson csak nagy ritkán szállnak ringbe. A legjelentősebb torzítást azonban az jelenti, hogy a megyei jogú városok lakói eleve nem szavazhatnak a megyei listákra. Ez azt jelenti, hogy minden ötödik választópolgárnak (összesen 1,66 millió választásra jogosultnak) nincs lehetősége közvetlenül kifejezni pártszimpátiáját; a polgármesterjelöltre és egyéni jelöltre leadott voksukat pedig kóklerség a többi választó listára leadott szavazatával összehasonlítani.

Ezt azért fontos észben tartani, mert általában csalóka az a kép, amely a választások éjszakáján a tévénézők fejében rögzül: a Magyarország-térkép bevörösödik (2002) vagy narancssárgába borul (2006). Biztosra vehető, hogy a Fidesz ezúttal is elsöprő győzelmet arat, de pusztán a narancssárga térképből nem sok következtetést vonhatunk le, abból ugyanis 23 megyei jogú város lakóinak szavazata hiányzik.

„Mivel a Fidesz tavasszal 50% alatt teljesített Budapesten, további választók meggyőzése nélkül nem lesz meg a közgyűlési többség Tarlós István mögött.”

Két apróság árnyalja ezt a bátor megállapítást. Egyrészt a közgyűlési mandátumelosztásra alkalmazott d’Hondt-módszer általában kismértékben a győztest erősíti. Másrészt az MDF-re akkor leadott szavazatok most is elvesznének, így a bejutó pártoknak szavazatarányuknál valamivel nagyobb szelet jutna a tortából. Ha tehát átszámítjuk a parlamenti választásokon leadott fővárosi listás szavazatokat, azt kapjuk, hogy a 33-ból bizony 17 mandátum is a kormánypártokhoz kerülne, és Tarlós István 18. szavazata még egy hiányzási lehetőséget is biztosítana a Fidesz- és a KDNP-frakcióknak.

A 2010-es országgyűlési választás budapesti listás eredménye

Az önkormányzati választásokon ráadásul mindig jóval alacsonyabb a részvétel, és kérdéses, mely pártok támogatói bizonyulnak aktívnak ősszel is. Az is bizonytalan, hogy az áprilisban még az MDF-et támogató választók elmennek-e szavazni, és ha igen, kire voksolnak. A kormánypárt támogatottsága érdemben nem csökkent a választások óta, a Fidesznek tehát a kampányában arra kell koncentrálnia, hogy meglévő szavazóit mobilizálni tudja. Ha ez a riválisokénál csak kis mértékben, de jobban sikerül, az már mindenképp elegendő a közgyűlési többség megszerzéséhez.

Mandátumelosztás a d’Hondt-módszerrel a 2010-es országgyűlési választás budapesti listás eredménye alapján*

*Minden pártnak annyi mandátum jut, ahány sötétített cella található a számoszlopában.

1 A Political Capital számítása a 2010. évi L. törvény és az Országos Választási Iroda 2010-es adatai alapján.